A szorongás mint tünet, egyike a leggyakoribb pszichés eredetű panaszoknak. Természetesen a szorongás önmagában még nem betegség, hiszen bizonyos szintet meghaladó stresszhelyzetekben mindannyian átélhetünk szorongást, tapasztalhatjuk annak testi és lelki tüneteit. Ez nem betegség, hanem a mindennapi (sokszor szorongató) élet velejárója.

Az emberek egy része azonban veleszületetten (öröklötten vagy az intrauterin életben szerzetten), a kora gyermekkorban elszenvedett fokozott stressz, esetleg más, nem pontosan ismert hatások, pl. korai traumatikus élmények következtében hajlamosabb lehet a szorongásra, mint a többség. Bármi legyen is a kiváltó ok, a következményes hajlam mind biológiai (a hipotalamusz-hipofízis-mellékvese tengely túlérzékenysége), mind lelki (szorongásra hajlamos személyiségjegyek) szinten megállapítható. A hajlam alapján néha bármilyen nyilvánvaló kiváltó ok nélkül, máskor pedig fokozott megterhelés (pl. munkahelyi stressz), negatív élethelyzet (pl. válás) következtében alakulhat ki szorongásos betegség.

Ma a kórosnak, egyértelműen betegségnek tekintett szorongásos állapotok diagnosztizálásához bizonyos tünetek fennállása, és ezekhez kapcsolódó, egyértelműen megállapítható kritériumok szükségesek. A mai diagnózis (BNO-10) tehát nem mond véleményt a patogenezisről, hanem a tünetek alapján próbál minél egységesebb kategóriákat felállítani. Néhány éve még jelentős zavart okozott, hogy a Magyarországon az előző évtizedekben elterjedt betegségkategóriákat a pszichiátriában meghatározó amerikai pszichiátriai társaság diagnosztikus rendszere jelentősen átalakította. Az újabb kategóriákat a BNO jelenleg érvényes kiadása már legnagyobb részben átvette, így ma már nem használatosak, az egykor “divatos” különféle neurózisok vagy például a betegre nézve erősen dehonesztáló hisztéria diagnózisok.

Ma sincs teljes egyetértés abban, hogy a különböző szorongásos állapotok egymástól eltérő, más és más oki tényezők talaján kialakuló önálló kórképek e, vagy inkább olyan tünet együttesről van szó, amely széles tüneti spektrumban nyilvánulhat meg, de alapvetően azonos betegséget jelent. Hosszú távú vizsgálatok alapján azt állapították meg, hogy a pánikbetegség és a generalizált szorongás diagnózisa nem stabil, tehát az idő múlásával a diagnózis gyakran változik, az orvosok a betegeiknél a későbbiekben gyakran már más szorongásos kórképet, depressziót vagy disztímiát diagnosztizálnak.

A következőkben a teljesség igénye nélkül áttekintjük a leggyakoribb szorongásos betegségeket a BNO-10 rendszere alapján.

Fóbiás betegségek:

A szorongás ezekben az esetekben valamilyen jól meghatározott, de valójában veszélyesnek nem tekinthető helyzetben alakul ki.

– Agorafóbia: Lényege az olyan helyeken jelentkező félelem, amelyeket nehéz elhagyni, ahol szükség (rosszullét) esetén nem lehet gyors segítséget kérni. Leggyakrabban a beteg fél elhagyni a lakását, nem mer (főként egyedül) nagyobb áruházakba bemenni, tömegközlekedési eszközön utazni (ezek miatt nevezik közlekedési fóbiának is). Általánosságban jellemző, hogy a beteg a felsorolt szorongáskeltő helyzeteket igyekszik elkerülni. Igen gyakran a pánikbetegséget kíséri.

– Szociális fóbia: Lényege a szociális, társas helyzetekben jelentkező szorongás és ezek elkerülése. Legjellemzőbb, hogy a beteg azoktól a helyzetektől fél, ahol mások (főképp, ha idegenek) figyelmének középpontjába kerülhet, megszégyenüléstől, valamilyen kellemetlenség bekövetkezésétől tart. Az ilyen helyzetek pánikszerű szorongásos tüneteket provokálnak. Az előrevetített szorongás nagymértékben gátolja a mindennapi tevékenységet, a szociális kapcsolatokat.

– Meghatározott (specifikus,egyszerű) fóbia: A szorongás kizárólag valamilyen egészen határozott szituációban jön létre, valaminek a látványa, közelsége váltja ki. Leggyakrabban valamilyen állat (pók, kígyó, férgek stb.), jellegzetes szituáció (magasság, vihar, víz) vagy sérülés, vér, injekció szerepel a kiváltó tényezők között. A betegek tisztában vannak félelmeik ésszerűtlen, eltúlzott voltával, ennek ellenére ezeket a helyzeteket kerülik, és ez negatív hatással van a mindennapi életükre.

Egyéb szorongásos betegségek:

Pánikbetegség: Lényege a visszatérő, váratlan, súlyos szorongással, ijesztő testi tünetekkel járó rosszullét, a pánikroham. A roham leggyakoribb tünetei: heves szívdobogás, mellkasi fájdalom, szédülés, fulladásérzés, izzadás, remegés, furcsa megváltozottság-érzés, haláltól, megőrüléstől való félelem. A felsoroltak a leggyakoribb, de nem kizárólagos tünetek, ritkábban egyéb, sokszor tisztán szomatikus eredetűnek gondolt tünetek (emésztési zavar, fejfájás stb.) is jelentkezhetnek. A pánikbetegség diagnózisához a rohamok (legalább négy tünettel) ismétlődése vagy egy rohamot követően legalább egy hónapja tartó állandó félelem (a következő rosszulléttől) szükséges. A roham általában csak rövid ideig (10-20 percig) tart.

A pánikbetegséget nagyon gyakran agorafóbia is kíséri, és az esetek kb. felében depresszióval is együtt jár.

Generalizált szorongás: A szorongás és a kapcsolódó testi tünetek szinte állandóan, bár változó intenzitással jelen vannak, nem valamilyen jellemző helyzet váltja ki őket. A betegek leggyakrabban állandó idegességérzést, remegést, szédülést, szívdobogásérzést, gyomorfájdalmat, fáradékonyságot, gondolkodászavart (feledékenységet) panaszolnak. A tünetek legalább fél éves fennállása szükséges a diagnózis kimondásához.

Kevert szorongásos-depressziós zavar: Ebben az esetben a különböző szorongásos és depressziós tünetek egyaránt jelent vannak, de külön-külön nem teljesül sem a depresszió, sem bármely szorongásos kórkép diagnózisa. Ha mind a depresszió, mind valamely szorongásos kórkép fennáll, akkor ezeket külön kell diagnosztizálni.

A fentiek mellett hosszabb-rövidebb ideig tartó szorongásos tünetek önállóan is megjelenhetnek, és sokféle testi betegséghez társulva vagy azok hátterében (pszichoszomatikus betegségek, pl. asztma, atópiás dermatitis, irritábilis bél szindróma, krónikus mozgásszervi fájdalmak stb.) is feltárhatók, sokszor rontják a testi tünetek gyógyulását, szerepük lehet azok krónikus fennállásában.

Kényszerbetegség: A kényszerbetegség a szorongásos zavarok közé tartozik, de a BNO rendszer önálló csoportba sorolja. Általában már a gyermekkorban kezdődő kényszergondolatok és/vagy kényszercselekedetek jellemzik. A kényszergondolatok általában kínzó, kellemetlen, a személyiségtől idegen, a tudatba “kényszerűen” betolakodó, szorongást okozó gondolatok, pl. egy szeretett személy megölésére érzett késztetés. Természetesen sohasem fordul elő, hogy a beteg a kényszergondolatnak megfelelő cselekedetet bármilyen körülmények között is végrehajtsa. A kényszercselekedet épp valamilyen kényszergondolat és az ahhoz kapcsolódó szorongás elhárítását szolgálja, általában ésszerűtlen, eltúlzott mértékű, amivel a beteg is tisztában van, az a mindennapi életét súlyosan károsítja. Leggyakrabban kézmosás, rendrakás, ellenőrzések formájában jelentkezik

A szorongásos betegségekkel rokon (vagy részben azok közé sorolható) a BNO rendszerben önálló csoportokba sorolt egyéb kórképeket csak felsoroljuk, azok részletes ismertetésére itt nem kerül sor: akut stresszreakció, poszttraumás stressz zavar, alkalmazkodási zavarok, disszociatív (régen hisztériás) zavarok, szomatizációs zavar, hipochondriázis és az evészavarok (anorexia, bulimia).

A szorongásos kórképek gyógyítása

A szorongásos betegségek gyógyításában alapvetően kétféle módszer létezik, a gyógyszeres és a pszichoterápiás kezelés.

Ma elfogadott szakmai elv, hogy a szorongásos betegségek többségében (pánikbetegség, agorafóbia, szociális fóbia, generalizált szorongás, kényszerbetegség) a gyógyszeres kezelés elkerülhetetlen. Mára a legtöbb szorongással foglalkozó orvos megtapasztalhatta, hogy a korszerű szelektív szerotonerg antidepresszívumok (SSRI-k) egyértelműen hatékonyak a felsorolt esetekben. Az adott szer alkalmazási előírása tájékoztat a Magyarországon elfogadott javallatokról. Az antidepresszívumok szorongásoldó hatása nem jelentkezik azonnal, általában több (4-6) hét után észlelhető a tünetek érdemi javulása. A kettős szerotonerg hatású escitalopram hatásának kezdete igazoltan gyorsabb(1-2 hét), mint a többi SSRI-é. Az antidepresszív szerek jelen tudásunk szerint nem okoznak hozzászokást, általában nem okoznak álmosságot, nem rontják (inkább javítják) a gondolkodást, memóriát, hosszú távon is jól tolerálhatók. A széles körben használt korszerű benzodiazepin típusú szorongásoldók (alprazolam, clonazepam) előnye, hogy hatásuk gyors, a felszívódástól függően néhány óra után jelentkezik, rugalmasan, a tünetektől függően adagolhatók, így rövid ideig jól kiegészítik az antidepresszív szerekkel végzett kezelést. Hosszabb távon a hozzászokás veszélye, a szedatív mellékhatások jelentik a legfőbb hátrányt. A régebbi, hosszabb hatású, több mellékhatást okozó szorongásoldók (diazepam, medazepam, meprobamat) ma a szorongásos betegségek kezelésében nem javasolhatók. A szorongásoldók újabb generációját képviseli a pregabalin, ami az eddigi adatok szerint nem okoz hozzászokást. A nem benzodiazepin típusú szerek közül a buspiron szintén nem okoz hozzászokást, ugyanakkor sok szakember megkérdőjelezi a hatékonyságát.

A szorongásos betegségek kezelésében a kognitív viselkedésterápia hatékonyságát is igazolták. A szakszerű kezeléshez azonban pszichoterápiás képzettség szükséges, ami az alapellátásban megnehezíti a specifikus pszichoterápiák rutinszerű alkalmazását.

A jól beállított gyógyszeres kezelés mellett a beteg szakszerű tájékoztatása (szóbeli és írásos betegtájékoztatók), relaxációs technikák (pl. erre a célra készült hanganyag segítségével) elsajátítása és az empátiás betegvezetés a legtöbb esetben sikeres, akár pszichiáter, akár képzett háziorvos végzi. A diagnózis felállítása és a gyógyszerválasztás előtt célszerű pszichiátriai szakvizsgálatot kérni. A komplikációktól mentes esetekben a fenntartó kezelést a betegét jól ismerő háziorvos tudja a legsikeresebben végigvinni. Az SSRI-kkel végzett kezelés minimálisan javasolt időtartama a gyógyulást követően legalább fél év, de krónikus vagy visszatérő esetekben akár évekig-évtizedekig tartó kezelés is indokolt lehet. A tartós kezelést célszerű úgy felfogni, mint egy idegrendszeri szubsztitúciós terápiát, amely mellett a beteg (helyesebben gyógyult, tehát egészséges ember) valóban gyógyultnak tekinthető, tünetmentes, teljes életet élhet. A fenntartó kezelés során, hasonlóan például a jól beállított antihipertenzív kezeléshez, itt is szükséges a beteg állapotát időszakosan ellenőrizni. A kezelés idő előtti megszakítása gyakran vezet a tünetek kiújulásához. Fontos kérdés tehát a beteg együttműködésének megnyerése, amelyhez az orvos hiteles, szakszerű magatartása nagyban hozzájárul.

Dr. Lakatos László
Pszichiáter szakorvos